(az írás a Mesterkurzus felkérésére készült, eredetileg
Kéretlen útravalók - Kudarcok, traumák, csalódások címmel jelent meg)

Fejezetcímek a sorskönyvből

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.
László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél.
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.
– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?
László elmesélte, amikor a Családi kör c. verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve pedig tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának.
Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert észre sem vesszük őket. Hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.
Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” akkor használatos, amikor a gyerek valamit akar és eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a papa rég áhított bicskáját. Ekkor a mama kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ettől hamar rátanul a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, amire felhívják a figyelmét.
Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat ilyesféle mozzanati iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, ha azt kéri a kémia tanár:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során pedig a kétségbeesett szülő már szimbolikusba transzformálja a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem.
Meg fogjuk látni, meg fog bukni.