(részlet a Saxum Kiadónál megjelent könyvünkből)

Lelki érintések

A ritmus hasonló az ölelés-elengedés ritmusához. A kicsi gyerek időről időre bújik, ölelést, gyengédséget kér, azután megint eltávolodik, kipróbálja magát, kipróbál valamit.

Az a gyerek, aki nem kap figyelmet, úgy viselkedik, mint aki nem kap elég ölelést. Csakhogy a nagyobb gyerek már az intellektuális figyelemfelkeltés módszerével él. Például Sanya.

Ötéves korára kitanulta a kérdezésnek azt a módját, amellyel magára tudja vonni entellektüell szülei figyelmét. Persze, sok egyéb módszert is kitalált: a gyermek-balesetin már hiányolták, ha kihagyott egy vasárnapi ügyeletet, a húga legszívesebben egy ágy alatt töltötte napjait, a játszótéren pedig olyasféle rezignációval kezdtek pakolni a szülők Sanya jöttekor, mint amikor a nagy setét felhők kövér cseppeket kezdenek potyogtatni. Mindez nem zavarta Sanya szüleit, akik útját állták a menekülő szülőtársaknak és komoly beszélgetéseket kezdeményeztek. Nagypolitikáról, helyi ügyekről és művészfilmekről. Közben ugyanazokat a jeleket látták szülőtársaikon, amiket Sanyán már megszoktak: tekintetük folyamatosan cirkált, féltve nézték gyermeküket, különösen, ha Sanya közelített hozzájuk. Sanya tekintete pedig két dolog között villogott: szülei és áldozata között. Akkor lökött vagy ütött, amikor szülei nem figyeltek. A másik gyerek szülei ebből a szempontból elhanyagolhatók voltak. A maximális figyelmet ugyanis úgy kapta, hogy a felüvöltő áldozat magára vonta saját szülőjének figyelmét, így Sanya teljesen visszaszerezhette anyukáját és apukáját.

Szülei kérdése rendszerint a helyzetből adódott:

- Mi történt?

Ekkor Sanya előadott valamit, amit szülei maximálisan figyeltek, hiszen közben az áldozat és annak vigasztalója egyértelmű jeleit adták annak, hogy Sanya a hibás. Sanyanyuka azonban joggal állíthatta, ő nem látott semmit, nem érti, mi történt. Nagy odaadással tovább kérdezgette tehát fiacskáját, kedvesen, de objektív hangnemben, mert azért prejudikálni sem szabad. Közben a másik szülő igyekezett elmenekülni a lehetetlen helyzetből, mert ugye, Sanyanyuka objektív volt és nyitott, csak éppen nem látta mi történt, azt meg mégiscsak kellemetlen kimondani, hogy Sanya egy sunyi görény.

Sokáig működött ez így, csak hát lassan magára maradt a Sanyacsalád. Ekkor változatott stratégiát Sanya. Kicsire nem adunk alapon most már a beszélgető felnőttekhez lépett oda és feltett egy-egy mesteri kérdést:

- Ha ezer után is van szám, akkor melyik szám után nincsen több?

- Minek a leve a víz?

Ezzel aztán két legyet ütött egy csapásra:

Saját szülei vele kezdtek foglalkozni, a többi szülőnek pedig elismerően nyugtáznia kellett, mennyire értelmes gyerek ez a Sanya. Intellektualizálta tehát a dolgot, ugyanazt kezdte, amit szülei tettek, amikor határozott keretek helyett mindent megbeszéltek vele. Úgy keltett figyelmet, ahogyan azt szülei folyamatosan megvonták tőle. Így azután mindenkinek igaza lett: Sanya szülei joggal állították, íme, milyen okos a fiunk, nagyon jól neveltük, a többi szülő pedig joggal látta Sanyában azt az időzített bombát, akiben a szabálykövetés csírája sem ült el, ezért iskolás jövője a "nagyon értelmes gyerek, DE" mondattal írható le nagyjából tizenhatéves koráig, amikor már a törvénytisztelet kérdése is élénken felmerül majd...

Címlap megtekintése